6. kotta

Miután a fiúk felvették Mirát, tovább indultak az Erizawa nővérek lakására: Natsuki, Shou, Cecil és Mira az első autóban, az utánuk lévőben pedig Ren, Otoya, Masato és Tokiya. 

Utóbbiban a szőke és a vörös azon idegeskedtek, hogy Natsuki miért nem megy gyorsabban, miért kell neki hajszál pontosan annyival menni, mint a megengedett.

- Ne vezessek inkább én? - kérdezte a szokásos nyugodtságával Masato.

- Szerintem jobb lenne. - jegyezte meg hasonlóan Tokiya.

- Ti ott hátul! - szólt hátra Otoya. - Minek jöttetek egyáltalán? - nézett rájuk.

- Nem volt jobb dolgunk. - válaszolt Tokiya. - Na és Ti miért is mentek Oda? - hangsúlyozta ki a „ti” és „oda” szavakat.

- Hát... öhm... - pislogott nagyokat Otoya. - Majd Ren elmondja. - ült vissza rendesen az anyósülésbe.

- Hogy mi? - kapkodta a fejét a sofőr. - Én csak... egy rózsaszálat megyek megnézni.

- Szóval Aiko miatt? - vonta le egyszerre a következtetést a két hátsó ülésen ülő.

- Otoya, te is a szöszi miatt mész? - ütögette vállba a fiút Tokiya.

- Én... szóval... hehe... - kezdett egy rövid, erőltetett nevetésbe. - szóval...

- Chizu miatt. - támaszkodott az anyósülésnek Ichinose. - Én igazából mind a kettőtöket megértem. Meg Cecilt is.

- Cecilt? - csodálkozott egyszerre Ren és Otoya. Nem tudták, hogy mire akar kilyukadni sűrűn kanos barátjuk és társuk.

- Mira is jó csaj, csak nekem elég félénk. Ne mondjátok, hogy nektek fel se tűnt, kik mászkálnak még a palotánkban!

- Nekem feltűnt, bár nekem nem tetszik most senki, akire koncentráljak... - mondta a szokásos nyugodtságával Masato.

- Na persze... és Tomochika? - bökdöste oldalba. - Ne mondd nekem, hogy vele sincs semmi. - erre a kijelentésre Hijirikawa egyre jobban elvörösödött. - Na látod!

- Szóval visszatérve... - hajtotta le komoly arckifejezéssel a fejét Masato. - Ti ott ketten akkor elismertétek, hogy belezúgtatok az Erizawa nővérekbe?

- Mi??? Nem!!! - hangzott egyszerre a felháborodott válasz.

- Ez eléggé egyszerre volt. Hát akkor titkoljátok még, csak nehogy kifussatok az időből...

Ez idő alatt a lányok már otthon készülődtek. Bár rend volt náluk, még azt a pár tányért, evőeszközt és poharat is elmosták, ami a mosogatóban volt, felporszívóztak és fel is mostak, hogy jó illat legyen a lakásban. Aiko gyorsan még elszaladt a szomszédjukban lévő virágboltba egy pár szál illatos orchideáért. Ahogy hazaért, rá pár percre befutott Mira és a Starish. A lányok nem szerették volna, hogy mindenki ott legyen, amikor anyjuk ott lesz, pontosan azért, amitől a fiúk és Mira is félt. Végül az Erizawa nővérek belenyugodtak, és ők is helyet foglaltak a nappaliban. Alig, hogy leültek, a beszélgetést a csengő hangja zavarta meg. Tudták, hogy a legjobb, ha Aiko nyit ajtót.

- Szerbusz drága kislányom! - ölelte át rég nem látott kislányát Hatsuna.

- Szia anya. - köszöntötte. - Gyere beljebb. Remélem nem baj, de itt van néhány barátunk... - alig, hogy kimondta, Hatsuna már bent is volt a nappaliban, és tátott szájjal bámulta az „idegeneket”.

- Chizumi...

- Szia anya. - próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült.

- Ne próbálj itt nekem jó képet vágni! Kik ezek az idegenek? - emelte fel a hangját.

- Üdvözlöm, asszonyom! A nevem... - mutatkozott volna be elsőként Ren, minden bátorságát összeszedve.

- Nem érdekel sem a maga neve, sem a többieké!

- Anya, állj le! - szólt közbe Aiko. Mindenki megérezte, hogy a nagy vita még csak most kezdődik...

- Már te is, kislányom? - csodálkozott. - Micsoda züllött alakokkal hozott össze téged a romlott nővéred? - idegeskedett még jobban. - Tudtam, hogy ez lesz belőle! Nem kellett volna hagynom, hogy ideköltözz! Otthon sokkal jobb lett volna az én pici lányomnak. - mosolyogva simította meg Aiko arcát, aki ellökte annak kezét.

- Először is Chizumi a legjobb nővér, akit csak kívánhatnék! Szerető, féltő, gondoskodó, szóval nem lehet rá egyetlen rossz szavad sem!

- Na de... - pislogott nagyokat.

- Még nem fejeztem be! - mutató ujjával csendre intette anyját. - Másodszor, egyáltalán nem „züllött alakok”! Egytől egyig jó barátok, akik soha nem vernének át. Mindenben a segítségünkre vannak. És végül, egyedül az én döntésem volt, hogy elköltöztem! - hangzott a komoly válasz, egyenesen anyja szemébe nézve.

- Chizumi! Azonnal beszélni akarok veled! - nézett hátra idősebbik lányára. - Menjünk a kony...

- Nem tömtem tele semmivel a fejét... - válaszolt unottan. Tudta, hogy mi következik. - Nem szoktam leitatni, nem drogoztatom...

- Mondom a konyhába! Most! - karon ragadta és a konyhába rángatta.

- Anya! Állj le! - húzódott el Chizu.

- Tudom, hogy mindig is te adagoltad neki a hülyeségeket! Folyton ellenem akartad hangolni! - kiabált az anya. - Most is tele vagytok fiúkkal! Talán épp gruppenre készültetek, csak megzavartam valamit?

- Hogy mondhatsz ilyet? Meg vagy húzatva? - a lánynál már nagyon kezd betelni a pohár.

- Nálad semmin sem lepődök meg! Mindig is egy romlott lány voltál, aki csak bajba keveredik!

- Ez nem igaz! - tiltakozott.

- Ó, dehogynem! Emlékezz csak az első fiúdra... még csak 15 voltál, de már a patikába jártatok óvszert venni! Talán elfelejtettem említeni, de a patikus felesége egy régi jó barátnőm.

- Tudom, hogy akkor hülye voltam! Milliószor megbántam már, plusz még ehhez kb ugyan ennyi hozzájön, amikor ezt a fejemhez vágtad! Bennem mindig csak a rosszat kerested, anya. - szemei könnybe lábadtak, hangja elcsuklott. - Mindig, ha egy apró hibát is vétettem, mondjuk ha kicsinek nem tudtam jól bekötni a cipőmet, vagy nem mostam el rendesen egy kanalat, évekig a fejemhez vágtad. Soha nem dicsértél meg... - a könnycseppek peregtek az arcán, de anyja figyelmen kívül hagyta.

- Ne mondj ilyet...

- Igazad van. Egyetlen egyszer dicsértél meg. Amikor 15 évesen összejöttem az előbb említett első barátommal, Marcusszal. Amerikai, jó családból származó fiú volt. Amikor ezt megtudtad, akkor dicsértél meg, hogy ügyes voltam...

Aiko, Mira és a fiúk csendben ültek a nappaliban. Az egész beszélgetést hallják. Aiko sírva a földre rogyott, amint nővére és anyja a konyhába mentek. Ren azóta karjában tartva vigasztalta. Mira szemei is könnybe lábadtak, ahogy visszagondolt a régi időkre. Cecil őt ölelve, kéz a kézben nyugtatgatta.

- Nem tehetek róla, hogy soha nem tettél semmi említésre méltót! Én jó anya voltam, ezt bárki megmondhatja. Egyedül a te hibád, hogy olyan romlott voltál! - és már emelte is Hatsuna a kezét, hogy felpofozza idősebbik lányát...

Aiko nagyon meglepődött, amikor az anyjuk kihívta a nővérét, hogy beszélni szeretne vele. Nem nagyon tetszett ez a fiatalabbik testvérnek ezért kicsit ideges lett. Ren próbálta nyugtatni a lányt, de sehogy sem jött össze neki. Aztán egyszer csak az anyja kiabálására kapta fel a fejét. Otoyával egyszerre indultak a konyhába. Még épp időben odaértek, mielőtt megtörtént volna a baj.

- Elég volt! - rontott be először Aiko a konyhába. - Milyen anya az olyan aki kezet emel a saját lányára? És még TE hívod magad minta anyának? Komolyan mondom szégyellem magam, amiért ilyen anyám van! - próbált beszélni a lány nyugodt hangon, de ez nem ment neki sokáig.

- Ugyan már Aiko, nem veszed észre, hogy Chizu bajba kever és csak magával törődik?? - ennyi elég is volt Aikonak. Nem tűrte el senkitől, hogy így beszéljenek a nővéréről, még a saját anyuknak sem.

- Fogd be, anya! Fogalmad sincs róla, hogy Chizunak ezek mennyire fájnak, hiszen te mindig átnéztél rajta. Sosem támogattad semmiben! Csak szegény apa volt az egyetlen személy, aki mindig mellette állt! De ő már elment, és ezek után én és Mira voltunk azok, akik mindig mellette voltunk. Egyszer sem érdeklődtél felőlünk, most meg beállítasz ide és lelkileg próbálod tönkretenni a nővéremet, de ezt sose fogom neked hagyni!! És most megkérlek, hogy hagyd el a házunkat! Neked már nincs több keresni valód itt, és felejts el minket örökre. Soha többet ne merj a nővérem közelébe jönni.

A lányok anyja szóhoz sem jutott a meglepődöttségtől, majd nagy léptekkel indult az ajtó felé. Hatsuna csak ekkor vette észre, hogy Mira is a lakásban van.

- Mira-chan… - nézett meglepetten a lányra, aki kinyitotta neki az ajtót.

- Az kijárat arra van. - mutatott kifelé.

- Na, de…

- Ide figyeljen, asszonyom. Ne ellenkezzen velem! Csak menjen már el innen.

- Ugyan már, Mira-chan! - lépett közelebb a lányhoz, de egy lépésnél tovább nem jutott.

- Ne jöjjön a közelembe. - kiabált. - Elegem van magából és ebből az egész napból. Hála magának még rosszabb lett. Még is milyen anya bánik így a saját lányával? Sőt, maga nem is nevezhető anyának! Fogja a cókmókját és takarodjon innen! - szólította fel a nőt miközben az utcára mutatott. De a nő annyira meglepődött a lány kirohanásán, hogy nem mozdult. - Az istenit már, azt mondtam takarodjon innen! - kiabált rá az asszonyra, mire az végre megmozdult és szép lassan elment. Amint kilépett az ajtón, a barna hajú rácsapta az ajtót. - Aiko! Ha nem gond, ma este nálatok maradok. Kétlem, hogy ilyen állapotban egyben hazajutnék.

- Persze. - bólintott a lány. Mira fogta magát és a fiúk már csak annyit láttak, hogy eltűnt az emeleten.

- Én kezdek félni Mirától. - szólalt meg Shou.

Amint az anya elment, Aiko remegett az idegtől és a legközelebb lévő tárgyat, ami egy váza volt, teljes erejével a földhöz vágta, az pedig darabokra tört, majd az idegességtől könnyes szemmel összerogyott a földön. A nagy zajra Ren kijött utána, és amint meglátta a lányt, a karjaiba vette, majd szorosan magához ölelte.

- Nyugodj meg Aiko, minden rendben lesz most már. Én és a fiúk nem hagyjuk, hogy tönkretegyen benneteket az a nő, aki anyának nevezi magát.

Aiko nem válaszolt semmit, csak zokogott és mélyen bele fúrta az arcát a fiú pulcsijába.

Chizumi, miután anyjuk kilépett a lakásból, visszament a konyhába. Nem akart barátai előtt sírni.  A helyiségbe viszont nem húga vagy barátnője, hanem Otoya követte.

- Chi... - Otoya beérve a konyhába úgy találta a lányt, ahogy addig soha senkit. A konyha közepén térdelve, szemeit pillanatok alatt szétsírva. Gyorsan felsegítette a földről és magához ölelte. Bal kezével hátát, jobbal pedig a haját simogatta. - Semmi b...

- Sajnálom. - mondta a lány. - Az egészet hallottátok, igaz? - nézett fel a fiú szemeibe, aki egy pillanatig habozott, végül őszinte választ adott.

- Igen. De engem nem...

- Ezért nem akartam, hogy itt legyetek. Tudtam, hogy ez lesz belőle. - húzódott el a fiútól, majd megtörölte a szemeit. - Tényleg sajnálom. - fordult el. Nem akarta azt sem, hogy bárki sírni lássa.

- Nem kell bocsánatot kérned! - hangzott őszintén, majd megölelte ismét a lányt.

- Szerinted mikor jönnek össze? - suttogta Shou Natsukinak.

- Kik? - kérdezett vissza, bár tudta kikre gondol.

- Ők,... - mutatott először a bejárat irányába, ahol Aiko és Ren volt. - Akik a konyhában vannak, - gondolt itt Chizura és Otoyára. - Meg Mira és Cecil. - fejezte be a sorolást.

- Hát ez jó kérdés... - gondolkozott el a szemüveges. - Bár Otoya tűnik néha hármójuk közül a legbátrabbnak, szerintem a szerelemben ő az, aki a legjobban fél. Talán azért, mert otthonban nevelkedett, és fél megbízni olyanban, aki máshogyan nőtt fel. Gondolj csak bele: hozzánk gyorsan közel került, de lány közelében így még nem láttuk. Mira meg az Erizawa nővérek azok, akiknél ez először így van.

- Inkább csak Chizu, nem? Aikoval még beszélni nem nagyon láttam, Mira meg Cecilt figyeli. Na meg most is Chizuval van a konyhában. - sorolta az érveket.

- Igen, jól mondod. - simogatta meg mosolyogva a mellette ülő „apróság” fejét.

- Hé! - bújt ki alóla. - Nem vagyok a kiskutyád! - fonta össze karjait mellkasa előtt.

- Jobban vagy, kedves? - kérdezte Ren, amikor Aiko már kezdett megnyugodni, és kicsit elhúzódott tőle.

- Igen, jobban. Köszönöm. - törölgette meg a szemeit. - Bocsánat. Tiszta könny lettél. - kezdte el törölgetni a fiú pulóverét.

- Ne törődj vele. - fogta meg a lány apró kezeit. - Majd megszárad. - egy-egy csókot adott mind a két kézfejére. Aiko csak vörös arccal, nagyokat pislogva figyelte a fiút. - Figyelj csak... - fordította kicsit oldalra a fejét, a lány pedig látta, hogy zavarban van.

- Igen, Ren? - kíváncsian várta, mit szeretne mondani.

- Majd... ha lecsendesültek a dolgok... - kezdett bele kicsit akadozva. Nem értette, hogy miért érzi magát ennyire idegesnek. - Szóval... beszélhetnénk utána?

 - Shh! - ölelte szorosan magához a lányt Otoya. Hogy megnyugtassa, a hátát kezdte el jobb kezével simogatni, ballal pedig szorította magához. Neki is fájt, hogy sírni látja. - Sírj nyugodtan! Itt vagyok neked! - adott puszit a lány feje búbjára és tovább ölelte.

Chizuminak jól esett ilyen közel éreznie magához Otoyát. Érezte minden lélegzet vételét, szívdobbanását, a gondoskodását és az illatát is a fiúnak. Jó ideje szerette volna átélni, de nem ilyen előzményekkel. Hirtelen egy csattanást hallottak, amire Chizu felkapja a fejét és engedné el a fiút, hogy megnézze mi történt.

- Kint vannak a többiek, majd ők elintézik. - húzta vissza magához a lányt. - Maradj még egy kicsit, kérlek! - kérlelte a lányt, akit nem kellett különösképp győzködni.

Nagyjából már meg volt nyugodva, de még egy kicsit akkor is remegett. Érezte, amint a fiúnak kicsit felgyorsult a szívverése, amikor másodjára is odabújt hozzá. Chizumi is akkor fogta fel igazán, hogy mégis kinek a karjaiban van, és hirtelen fülig elvörösödött.

Otoya amint visszahúzta magához a lányt, egyből becsukta a szemét, hogy örökre az emlékezetébe vésse a pillanatot. Kicsit később, amikor kinyitotta a szemét látta, hogy a karjaiban lévő Chizuminak vörös a füle. Kicsit megdöntve a fejét látta, hogy az egész arca olyan a lánynak. Elmosolyodott, hiszen így még jobban tetszett neki Chizu.  

A balhé óta eltelt pár nap, a lányok pedig egyre közelebb kerültek a fiúkhoz, bár Ren volt az, aki egyre kevésbé bírta tovább a barátság zónában. Nem hitte volna, hogy bárki iránt így fog érezni. A szívére hallgatva hirtelen felhívta a lányt, aki álmos hangon fel is vette a telefont.

- Igen, tessék?